elhivatottak

Ifjú elhivatottságom nyitószakaszában boldogan ébredtem a színes hétköznapokon. Vidáman, jókedvtől üdén nyargaltam a villamoshoz, szálltam át metróra a napsütésben. Olyan helyre igyekeztem, ahol jó hangulat, jófej munkatársak, korrekt és nyílt vezetőség vett körül. Minden nap új volt, a monotonitás ellenére is változatos.
Rohanva szaladtak tova a hónapok, alakultak át félévekké, évekké. A lelkes, fürge, elhivatott kis csapat egy nagy, magát is nehezen vonszoló, "elhivatott" zsíros tömeggé nötte ki magát. Elhivatottakat nyomtak el "elhivatottak", a hajdani kis csapat tagjai levegőért kapkodtak, próbáltak a felszínen maradni, küzdtek az életükért, de az ár elsodorta őket, bemosta a szürke iszapba...
Ma is felkelek, mert fel kell. A nap nem süt, a borongós időben humik és lézengő can-toik között ballagok a metróig, felszállok, mert visz a tömeg, majd leszállok, mert mások is ezt teszik. Olyan helyre megyek, ahol robbanásig feszült, komor hangulat, elkeseredett, belefáradt barátok, és szélkakas módjáró forgó "elhivatott" emberek, egy kaméleont megszégyenítő álarc mögé bújt vezetőség vesz körül.
A mai nap folyamán a hömpölygő néma szürkeséget megtörte egy csilingelő boldog kacaj, egy felszabadult vidám nevetés, egy pirospozsgás mosolygós arc. Mint utólag kiderült, ő felmondott ma reggel...
Meddig birom még? Mikor lesz végleg elég? Mikor érzem úgy, hogy élni akarok?