elhivatottak

Volt a minap egy cikk az indexen, amiben az anonim szerző elég rendesen levezette, hogy miért is van baj ezzel az országgal. Ő leírta nagyban, én meg totálisan egyetértek, mert nap, mint nap szembesülök vele kicsiben. És ugye a sok kicsi sokra megy. Felnőtt emberekkel dolgozom, évek óta a szakmájukban, egy olyan szakmában, ahol jól lefektetett szabályok vannak, hogy a gépezete olajozottan működjön. Bizony, a határidő az isten. Legalábbis a normális helyeken. Itt nem. Pedig az igyekezet megvolt a felszámolására: hónapokkal ezelőtt született egy dokumentum, ami az első ponttól az utolsóig pontosan lekövette, hogyan kellene mederbe terelni a rendszert, felépíteni egy működőképes egységet. De hiába kapta meg mindenki, hiába telt el azóta hetek tucatja, még mindig nem jutott el az agyba az információ. Pedig ésszerű és egyszerű dolgokról van szó, határokról, amit ha betart az ember, akkor minden mederben marad és lehet tartani elképzelést és tervet, határidőt egyaránt. De nem. Hiába beszéd, több e-mail, a cérna fogytával kiabálás. Nem hat. Egyik fülön be, a másikon ki. És eltelik megint egy periódus és az újabb szakaszban újra előjön ugyanaz a hiba, ugyanúgy, megegyező formában. És akkor megint elindulnak a szavak, az e-mailek, és talán kiabálás is lesz. Persze a dolog végül megoldódik, csúszva, halasztva, minőségében romolva. Kész lesz, aztán megint jön egy időintervallum, és megint minden kezdődik előlről. Így megy kicsiben, és biztos, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek. S ezek után, nagyban nézve, azon sem csodálkozom, hogy országosan ott tartunk, ahol. Ezekkel a "felnőtt" és "értő" emberekkel dolgozunk, csak ők ott ragadtak egy másik korban. Ahol megtanultak bólogatni, de mellé érteni, na azt nem.