Noshát igen. A csilingelő boldog kacaj tulajdonosa én lennék. (A pirospozsgás arcot visszautasítom, maximum egy kis halvány rózsapír tűnt fel hamvas arcbőrömön. :D)
Kereken egy éve kezdtem elhivatott pályafutásom, akkor még valóban elhivatottan. A felsőoktatásból frissen kikerülve ostoba módon hittem abban, hogy öt évnyi szívás után nekem alanyi jogon jár egy olyan munkahely, ahol kihasználhatom a képességeimet, tudásomat és ahol olyan munkákat kapok, amelyek valóban kihívással járnak.
Az itt töltött idő alatt szép lassan rájöttem, hogy önmagában a bölcsészdiploma nem elég semmire, pláne, ha asszisztensnek veszik fel az embert. Míg korábban projektekről, kutatásról volt szó, ez szép lassan dokumentációra, fénymásolgatásra, valamint a főnök által lustaságból nem kinyomtatott dokumentumok kinyomtatására, és aláírásra való átadására korlátozódott. Mert mindig kell egy ember, aki elvégzi a piszkos munkát. (Kérdés, hogy ezekre a feladatokra minek diplomás munkaerőt felvenni...)
Mivel anyagi okokból kénytelen voltam maradni, az idők során szép lassan teljesen elveszítettem az önbizalmam, és kezdtem hinni benne, hogy a diplomám tényleg csak ennyire jó - nyomtatásra és fénymásolásra.
Időközben változott a cég, kirúgtak egy csomó embert, többek között a teljes recepciósgárdát, így nem volt ember, aki felvegye a telefonokat, és kávét főzzön a vendégeknek. Akkor telt be a pohár, amikor engem ültettek be az ő helyükre, "csak amíg nem találunk új embert"- alapon. Ekkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy sírhatok én itt akármeddig hogy mennyire rossz nekem, semmi sem fog változni ha én nem változtatok. Elkezdtem keresni, hogy mi az amiben igazán jó lennék, amit igazán szeretnék csinálni, és mi kell ennek megvalósításához. Most pedig itt állok frissen felmondva, hihetetlenül boldogan. Mert tudom, hogy vannak helyek, amiket ott kell hagyni, mert semmi sem éri meg a mindennapi gyomorgörcsöt, és azt az érzést, hogy nem élsz, hanem csak vegetálsz egy elnyomott robotlétben, ahol minden arra megy ki, hogy mindenki lefelé passzolja a sok rosszat, amit felülről kap... És már azt is tudom, hogy az ember csak addig marad egy ilyen helyen, amíg nincs elég önbizalma odébbállni...
Amint viszont megjön az önbizalom, és tényleg sikerül elmenni... Nos az a világ egyik legjobb érzése. Csak biztatni tudlak Titeket, kedves Elhivatottak: ezt az érzést mindenkinek ki kell próbálnia! :)
Kereken egy éve kezdtem elhivatott pályafutásom, akkor még valóban elhivatottan. A felsőoktatásból frissen kikerülve ostoba módon hittem abban, hogy öt évnyi szívás után nekem alanyi jogon jár egy olyan munkahely, ahol kihasználhatom a képességeimet, tudásomat és ahol olyan munkákat kapok, amelyek valóban kihívással járnak.
Az itt töltött idő alatt szép lassan rájöttem, hogy önmagában a bölcsészdiploma nem elég semmire, pláne, ha asszisztensnek veszik fel az embert. Míg korábban projektekről, kutatásról volt szó, ez szép lassan dokumentációra, fénymásolgatásra, valamint a főnök által lustaságból nem kinyomtatott dokumentumok kinyomtatására, és aláírásra való átadására korlátozódott. Mert mindig kell egy ember, aki elvégzi a piszkos munkát. (Kérdés, hogy ezekre a feladatokra minek diplomás munkaerőt felvenni...)
Mivel anyagi okokból kénytelen voltam maradni, az idők során szép lassan teljesen elveszítettem az önbizalmam, és kezdtem hinni benne, hogy a diplomám tényleg csak ennyire jó - nyomtatásra és fénymásolásra.
Időközben változott a cég, kirúgtak egy csomó embert, többek között a teljes recepciósgárdát, így nem volt ember, aki felvegye a telefonokat, és kávét főzzön a vendégeknek. Akkor telt be a pohár, amikor engem ültettek be az ő helyükre, "csak amíg nem találunk új embert"- alapon. Ekkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy sírhatok én itt akármeddig hogy mennyire rossz nekem, semmi sem fog változni ha én nem változtatok. Elkezdtem keresni, hogy mi az amiben igazán jó lennék, amit igazán szeretnék csinálni, és mi kell ennek megvalósításához. Most pedig itt állok frissen felmondva, hihetetlenül boldogan. Mert tudom, hogy vannak helyek, amiket ott kell hagyni, mert semmi sem éri meg a mindennapi gyomorgörcsöt, és azt az érzést, hogy nem élsz, hanem csak vegetálsz egy elnyomott robotlétben, ahol minden arra megy ki, hogy mindenki lefelé passzolja a sok rosszat, amit felülről kap... És már azt is tudom, hogy az ember csak addig marad egy ilyen helyen, amíg nincs elég önbizalma odébbállni...
Amint viszont megjön az önbizalom, és tényleg sikerül elmenni... Nos az a világ egyik legjobb érzése. Csak biztatni tudlak Titeket, kedves Elhivatottak: ezt az érzést mindenkinek ki kell próbálnia! :)
